Zeneajánló

Jó kis élményben volt részünk még október végén, ami már egy ideje várja, hogy kiírjam magamból… A Hiromi: The Trio Project-nek volt egy lemezbemutató koncertje a Művészetek Palotájában, ahol a Spark című albumukról játszottak.

Egy kis személyes háttér. Mondhatod, hogy öreg hiba, de… nem nagyon hallgatok jazz-t. Nyilván rengeteg dolgot találhatnék benne, amivel tudnék azonosulni, de valahogy mindig kimaradt, és ebben közrejátszhatott az ilyen jellegű élmények eddigi hiánya is. Na de most…! Ezen a koncerten kaptunk az arcunkba bőven eleget ahhoz, hogy felülvizsgáljam a korábbi hozzáállásomat :D

Az egész sztori onnan indult, hogy elkezdtem koncertek után nézelődni, aztán a MüPa oldalán egyből felkaptam a fejem, amikor megláttam ezt az eseményt. Gondoltam én, ha már nem vagyok otthon jazz-ben, elkezdem a Spark albumot hallgatni felkészülésképp. Mit ne mondjak, szükség is volt rá: eltartott egy darabig, ameddig elkezdett átjönni, hogy miről is van szó itt, de azután! Megszámlálhatatlan dolgot találtam ebben az albumban, ami tetszik, legyen szó hangulatokról, ügyes ritmikai játékokról, hangzások építéséről vagy akár csak arról, hogy Hiromi - ha épp olyan kedve van - mennyire beteg módon át tudja vinni “morajlásba” a zongorajátékát… A koncerten megtapasztalhattuk, hogy mekkora hangulatot tudnak csinálni, azt hiszem, nem nagyon volt a MüPában, aki ne mosollyal az arcán távozott volna.

Körülbelül hetek (ha lassacskán nem hónapok…) óta várja szegény Body Riddle, hogy végre megírjam róla ezt az ajánlót nektek, úgyhogy lássunk is neki!

Először is egy pár szót arról, hogy mégis mit várhatunk Clark-tól ezen az albumon. Ez is olyan zene (ismételten), ami igazán megérdemli azt, hogy komolyabban leülj és elkezd kóstolgatni. Ha rászánod magad, az, amit talán a leggyorsabban észre fogsz venni, az a hihetetlen mértékű dinamizmus, amit Clark belepakolt. Van, hogy nagyon megnyugtató, akár már kifinomultan szép az, amit csinál. De ezen felül eléggé sokrétű; tud játékos, elegáns, virtuóz, őrült is lenni, mindig ott van a kérdőjel, hogy mi jöhet még ezután…? Ő az az ember, akiről érzed, hogy pontosan ugyanakkora nehézséget jelentene neki füstösen jazz-es dolgokat csinálni, mint ipari szintű zúzdát - semekkorát…! Ez a változatosság a hangképében is jelentkezik, szemtelenül keverednek az akusztikus minták a mindenféle analóg hatású dolgokkal, bőségesen mért torzulás és nagyon szépen kimért terek jönnek szembe, ahogy elkezded hallgatni a lemezt.

Időről időre összefutok olyan albumokkal, amik mindent megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb időt töltsék velem együtt. Helios Unomia albuma, amiről most fogok írni egy pár sort, szintén ilyen: meghallgatod egy párszor, aztán ott marad veled, sokszor napokkal később visszhangzik a fejedben egy villanásnyira, csak azért, hogy ezután ismét visszatérj hozzá.

Az egész album felfogható egy utazásként, vagy hogy is mondjam: inkább egy utazásról készült “képeskönyvként”. Szakadásoktól mentes, de ugyanakkor komoly hangulatváltozásokon megy keresztül, sokszor egészen rövid idő alatt. Sodródunk a hangulatok között, vannak mosolygós részek, de összességében az Unomia inkább melankolikus érzetű, semmint egyértelműen boldog - ezen az albumon egyik pillanatról a másikra be tud borulni az ég.

Mostanában Vácott van bolhapiac. Sok mindenhez okosan hozzá tud jutni az ember. Első körben vettünk egy kedves hölgytől egy remekül használható AKAI AP-Q310-es lemezjátszót (öt pénzér’). Aztán második körben találtam két lemezt. (Háromszázé’ darabját.) Ebből ez az első (egész pontosan ez). Szerintetek megérte? :D

Most szokásaimtól eltérően nem próbálom meg mélységében elemezni ezt a lemezt (bár lenne kedvem rá!) Hallottam már párszor ezeket a zenéket, ha ezt a bejegyzést olvasod, jó eséllyel számodra sem idegenek. Ha voltál már (velünk együtt) Jarre koncerten, akkor naná, hogy nem lesznek ilyen problémáid…

Elég hosszú ideje várat már magára, hogy egy picit többet írjak zenéről – különösképpen az Eufonius-ról, akiknek a Metafysik albumát eléggé széthallgattam az utóbbi időben. Egy könnyen hallgatható és rengeteg értéket felmutató CD-ről van szó, amit szeretnék a figyelmedbe ajánlani.

Nyitottak vagytok a jóféle, intelligens magyar zenére, ami nem kifejezetten elektronikus, de benyomásaiban közel áll hozzá?

Nem beszélek semmi olyasmiről, amit a weboldalukon vagy a Myspace-ükön megtudhattok, inkább azt tartanám fontosnak, hogy a saját benyomásaimat megosszam… :) A Váci Világi Vigalmon hallottam őket először. (De ritka is, hogy élőben ismerek meg egy zenekart/előadót…) Lassulós, bólogatós, a szövegek értelmét mélyen átadó élményről beszélgetünk. Aki szereti a gondolkodós zenéket, a tiszta, kifinomult, nem agyonbonyolított hangzásokat, az otthonosan fog mozogni ebben a zenei térben.

A mostani, azonnali zenefogyasztó társadalomban, ahol a ma már történelem és a holnap a jelen; ahol az eladások zuhannak és a kalózkodás nő; ahol a marketing fontosabb, mint a minőség; ahol, mintha az egész világ aggódna és megőrült volna; ahol minden egyes kiadvány egy jövő nélküli, öngyilkos próbálkozásnak tűnik, a Paradigma Musik szeretne reménysugarat mutatni azoknak, akiknek helyük van ebben az ágazatban. Nem a nevek, hanem a minőség számít, egy nagy családot akarunk építeni: mi mind a Paradigma Musik vagyunk. Nagy szívvel és becsületes szándékkal.

– Marc Marzenit

Hogyha egy ilyen bevezetővel raknak le elém egy lemezt, akkor szinte biztosra lehet venni, hogy végig fogom hallgatni. Bölcs szavak nagy elvárásokat váltanak ki. Marc Marzenit-nek ez a válogatása számomra viszont az egyik legkellemesebb élményt nyújtotta az utóbbi időben zeneileg, semmilyen téren sem okozott csalódást.