Bejegyzések

Körülbelül fél évvel ezelőtt elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy jó lenne végre a zenéléssel kapcsolatos dolgaimat a helyükre tenni. Azóta rengeteget haladtam, de ide még nem írtam erről egy betűt sem, szóval ideje :)

Volt egy csomó trekk-kezdemény, amit nem fejeztem be, vagy igazából ki se dolgoztam, megmaradtak (félig működőképes) ötletként. Nem gondoltam volna, hogy viszonylag rövid idő alatt véget tudok vetni ennek és ténylegesen el tudok jutni odáig, hogy be is fejezzek zenéket. Aztán végülis a Coach.me-nek, Mike Monday néhány okos oktatóanyagának meg a napi szintű munkának köszönhetően most ott tartunk, hogy hat zenéről is be kell számolnom, amiből négynek az alapja már megvolt ;)

Egy kis apróság így előzetesen: régen egy csomó számom odáig se jutott el, hogy egyáltalán címet kapjanak (ez úgy a folyamat közepén vagy még később szokott megtörténni). Úgyhogy kitaláltam azt, hogy innentől van egy személyes “katalógusom”, amiben minden ötlet “automatikusan” kap egy katalógusszámot, hogy addig is tudjam, hogy mivel dolgozom, ameddig nincs címük. Vicces módon ez rengeteget segített abban, hogy egyáltalán átlássam, mi történik a zenéimmel…

A másik dolog, ami igencsak hasznomra vált, az a feszített tempó. Kitaláltam azt a “hülyeséget” másfél hónapja vagy hogy, hogy megpróbálok hetente egy zenét befejezni. Namost ez elég vészes, ha azt nézzük, hogy az elmúlt öt évben átlagban jó, ha évente befejeztem egy zenét :D De ez nagyon jó, mert ha ezt a tempót tartani akarom, akkor kénytelen vagyok koncentrálni arra, hogy ténylegesen hatékony legyek. (Hozzáteszem, hogy napi átlag egy óránál többet egyszerűen nem tudok most zenekészítéssel foglalkozni, ezzel kell a lehető legjobban gazdálkodni.) Szóval, nincs több “ülünk a Live előtt és tekergetünk mindent ami szembe jön” sztori. Adódhat a kérdés, hogy egyáltalán mennyire lehet minőségi munkát végezni ennyi idő alatt, ezt majd Ti eldöntitek - de az biztos, hogy sokkal könnyebb úgy begyakorolni a folyamatokat, hogyha rövid időn belül többször is meg tudod ismételni őket.

Jöjjenek hát a zenék, némi minimális kommentárral…

“Te mivel szoktál jegyzetelni?” - ez egy jó kérdés és ezt feltenném neked is. Néha azt érzem, hogy igazából mind a mai napig nem sikerült erre teljesen kielégítő választ találnom. Próbálkoztam Evernote-tal, mindenféle mindmap szoftverekkel, de valamiért egyik sem állt teljesen kézre. Gondoltam, írok egy hosszabb bejegyzést erről, szerintem páran biztos érdekesnek fogjátok találni!

Körülbelül hetek (ha lassacskán nem hónapok…) óta várja szegény Body Riddle, hogy végre megírjam róla ezt az ajánlót nektek, úgyhogy lássunk is neki!

Először is egy pár szót arról, hogy mégis mit várhatunk Clark-tól ezen az albumon. Ez is olyan zene (ismételten), ami igazán megérdemli azt, hogy komolyabban leülj és elkezd kóstolgatni. Ha rászánod magad, az, amit talán a leggyorsabban észre fogsz venni, az a hihetetlen mértékű dinamizmus, amit Clark belepakolt. Van, hogy nagyon megnyugtató, akár már kifinomultan szép az, amit csinál. De ezen felül eléggé sokrétű; tud játékos, elegáns, virtuóz, őrült is lenni, mindig ott van a kérdőjel, hogy mi jöhet még ezután…? Ő az az ember, akiről érzed, hogy pontosan ugyanakkora nehézséget jelentene neki füstösen jazz-es dolgokat csinálni, mint ipari szintű zúzdát - semekkorát…! Ez a változatosság a hangképében is jelentkezik, szemtelenül keverednek az akusztikus minták a mindenféle analóg hatású dolgokkal, bőségesen mért torzulás és nagyon szépen kimért terek jönnek szembe, ahogy elkezded hallgatni a lemezt.

Előfordult már veled, hogy bejelentkezés után túl sokáig volt kb. használhatatlanul lassú a géped? Ismerős a jelenet, amikor azt várod, hogy mikor használhatod végre a gépet, miközben a majdnem folyamatosan világító HDD LED-et bámulod? Ha igen, a következő tipp jól jöhet…

Időről időre összefutok olyan albumokkal, amik mindent megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb időt töltsék velem együtt. Helios Unomia albuma, amiről most fogok írni egy pár sort, szintén ilyen: meghallgatod egy párszor, aztán ott marad veled, sokszor napokkal később visszhangzik a fejedben egy villanásnyira, csak azért, hogy ezután ismét visszatérj hozzá.

Az egész album felfogható egy utazásként, vagy hogy is mondjam: inkább egy utazásról készült “képeskönyvként”. Szakadásoktól mentes, de ugyanakkor komoly hangulatváltozásokon megy keresztül, sokszor egészen rövid idő alatt. Sodródunk a hangulatok között, vannak mosolygós részek, de összességében az Unomia inkább melankolikus érzetű, semmint egyértelműen boldog - ezen az albumon egyik pillanatról a másikra be tud borulni az ég.