Bejegyzések

Körülbelül hetek (ha lassacskán nem hónapok…) óta várja szegény Body Riddle, hogy végre megírjam róla ezt az ajánlót nektek, úgyhogy lássunk is neki!

Először is egy pár szót arról, hogy mégis mit várhatunk Clark-tól ezen az albumon. Ez is olyan zene (ismételten), ami igazán megérdemli azt, hogy komolyabban leülj és elkezd kóstolgatni. Ha rászánod magad, az, amit talán a leggyorsabban észre fogsz venni, az a hihetetlen mértékű dinamizmus, amit Clark belepakolt. Van, hogy nagyon megnyugtató, akár már kifinomultan szép az, amit csinál. De ezen felül eléggé sokrétű; tud játékos, elegáns, virtuóz, őrült is lenni, mindig ott van a kérdőjel, hogy mi jöhet még ezután…? Ő az az ember, akiről érzed, hogy pontosan ugyanakkora nehézséget jelentene neki füstösen jazz-es dolgokat csinálni, mint ipari szintű zúzdát - semekkorát…! Ez a változatosság a hangképében is jelentkezik, szemtelenül keverednek az akusztikus minták a mindenféle analóg hatású dolgokkal, bőségesen mért torzulás és nagyon szépen kimért terek jönnek szembe, ahogy elkezded hallgatni a lemezt.

Előfordult már veled, hogy bejelentkezés után túl sokáig volt kb. használhatatlanul lassú a géped? Ismerős a jelenet, amikor azt várod, hogy mikor használhatod végre a gépet, miközben a majdnem folyamatosan világító HDD LED-et bámulod? Ha igen, a következő tipp jól jöhet…

Időről időre összefutok olyan albumokkal, amik mindent megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb időt töltsék velem együtt. Helios Unomia albuma, amiről most fogok írni egy pár sort, szintén ilyen: meghallgatod egy párszor, aztán ott marad veled, sokszor napokkal később visszhangzik a fejedben egy villanásnyira, csak azért, hogy ezután ismét visszatérj hozzá.

Az egész album felfogható egy utazásként, vagy hogy is mondjam: inkább egy utazásról készült “képeskönyvként”. Szakadásoktól mentes, de ugyanakkor komoly hangulatváltozásokon megy keresztül, sokszor egészen rövid idő alatt. Sodródunk a hangulatok között, vannak mosolygós részek, de összességében az Unomia inkább melankolikus érzetű, semmint egyértelműen boldog - ezen az albumon egyik pillanatról a másikra be tud borulni az ég.

Mostanában nekiláttam a zenéim rendszerezésének, mert ezzel már nagyon régóta nem foglalkoztam és kezdett eluralkodni a káosz. Ez gondolom ismerős helyzet :) Mostanában lesz egy pár bejegyzés, amiben elmondok pár trükköt azzal kapcsolatban, hogy milyen problémát hogyan lehet orvosolni - ez az első, amiben egy nagyon alap, induló felállást fogunk megnézni egy foobar 2000 nevű programmal.

Frissítés: miután elkészült ez a bejegyzés, írtam egy másikat, amiben leírok egy pár dolgot arról, hogy egyáltalán, miért is kezdtem neki a zenék rendezésének. Kattints ide, ha el szeretnéd olvasni, érdemes-érdekes lehet!

Maga a program egy ingyenesen használható Windows-os progi, amit egy bizonyos Peter Pawlowski nevű úriember fejleszt úgy 2001 óta - az ő munkásságát a régi motorosok talán ismerhetik a Winamp háza tájáról. A foobar egy szanaszét testreszabható, mindenféle fájlformátumot kezelő cucc, úgyhogy akik komolyan veszik a zenehallgatást, azoknak érdemes megbarátkozniuk vele szerintem.

Ebben a bejegyzésben (többek között papee kérésére) igyekszem végigvenni azokat az alapokat, amik azokhoz fognak kelleni, hogy el tudj indulni a foobar2000-rel, ha érdekel a dolog, és tudd a zenéidet is ápolgatni vele. Itt most tényleg csak az alapokra igyekszem koncentrálni, a következőket fogjuk megcsinálni:

1. Veszünk egy teljesen alap foobar-t, elvégzünk egy pár induló beállítást.
2. Telepítünk hozzá egy Discogs tagger-t.
3. Megápolgatunk szépen egy picit félre tag-elt albumot, hogy helyesebb legyen, amit mond magáról.
4. Beállítjuk a foobar-unkat, hogy megjelenítsen majd borítóképet, ha lesz az album mellett egy.
5. Letöltünk egy szép borítóképet az Album Art Downloader-rel.