Jó kis élményben volt részünk még október végén, ami már egy ideje várja, hogy kiírjam magamból… A Hiromi: The Trio Project-nek volt egy lemezbemutató koncertje a Művészetek Palotájában, ahol a Spark című albumukról játszottak.

Egy kis személyes háttér. Mondhatod, hogy öreg hiba, de… nem nagyon hallgatok jazz-t. Nyilván rengeteg dolgot találhatnék benne, amivel tudnék azonosulni, de valahogy mindig kimaradt, és ebben közrejátszhatott az ilyen jellegű élmények eddigi hiánya is. Na de most…! Ezen a koncerten kaptunk az arcunkba bőven eleget ahhoz, hogy felülvizsgáljam a korábbi hozzáállásomat :D

Az egész sztori onnan indult, hogy elkezdtem koncertek után nézelődni, aztán a MüPa oldalán egyből felkaptam a fejem, amikor megláttam ezt az eseményt. Gondoltam én, ha már nem vagyok otthon jazz-ben, elkezdem a Spark albumot hallgatni felkészülésképp. Mit ne mondjak, szükség is volt rá: eltartott egy darabig, ameddig elkezdett átjönni, hogy miről is van szó itt, de azután! Megszámlálhatatlan dolgot találtam ebben az albumban, ami tetszik, legyen szó hangulatokról, ügyes ritmikai játékokról, hangzások építéséről vagy akár csak arról, hogy Hiromi - ha épp olyan kedve van - mennyire beteg módon át tudja vinni “morajlásba” a zongorajátékát… A koncerten megtapasztalhattuk, hogy mekkora hangulatot tudnak csinálni, azt hiszem, nem nagyon volt a MüPában, aki ne mosollyal az arcán távozott volna.

Pár számot kiemelnék a Spark-ról (bár eléggé nehezemre esik a dolog, annyira egyben van az album):

• Spark - az album névadó és nyitó zenéje, ami tulajdonképpen elég jól felkészít minket arra, hogy mi is várható ezen a lemezen. Ha természeti képként kéne leírnom, akkor azt mondanám, hogy egy kicsit ilyen egymás után elsuhanó felhőkre emlékeztet a dolog… Elsőre kicsit kaotikusnak tűnhet, ahogy váltogatnak a hangulatok között, de egy pár figyelmes áthallgatás után átjön majd a dolog. A 7. perc körül elkezdenek visszatérni az elején megismert témákhoz és olyan szép bővítetéseket tesznek bele, hogy ráz tőle a hideg.
• Take Me Away - egy kifejezetten szomorkásan induló tétellel van dolgunk. Ügyesen dobálgatják egymást közt a szám vezérfonalát, ahogy építkeznek a főtéma irányába. Kapunk egy kicsit pozitívabb hangulatot is a szám közepe felé, de azt is főleg azért, hogy fokozatosan komorodva, komolyodva, még inkább felfokozott hangulatban jussunk vissza a lényeghez. A szám végére olyan érzésem támad, mintha ugyan körbejártuk volna a problémát, de meg nem oldottuk volna - csak valamennyivel nyugodtabban értünk vissza oda, ahol elindultunk.
• Indulgence - talán az egyik legjátékosabb zene a lemezen, ami ha minden igaz, maximum 60-70 másodperc alatt mosolyt fog csalni az arcodra. Az első pár percben még nem igazán derül ki, hogy hova is haladunk - de valahova nagyon, meg amúgy is, ilyen hangulatban ugyan kinek van kedve kapkodni? :) (Nehezen tudom végighallgatni ezt a számot masszív bólogatás nélkül.) Amikor a hatodik perc környékétől elkezd kiteljesedni a dolog, tisztán látszik, hogy elgurul a bogyó, az egész album legvigyorgósabb része következik, tetőponthoz érkeztünk.

A többi számmal való ismerkedést rátok hagynám, de hogy még jobban átjöjjön a dolog, itt van egy interjú a Spark albumról: