Most, hogy lett végre némi időm írogatni, gondoltam megosztom veletek egy igen régóta folyamatosan tartó élményemet, ami egy olasz énekessel kapcsolatos. Andrea Bocelli Romanza albumát kb. 12 éves korom óta hallgatom, nagy-nagy élvezettel. Persze, ha nem lennék képes “elviselni” a klasszikus zenét, teljesen más lenne a véleményem, de szerencsés vagyok ilyen téren.

Igen nehéz lenne bármit is kiemelni erről az albumról. Vannak nagyon jó meg picit gyengébb pillanatai is, de általánosságban még így is remek! Itt van például a Vivere, amit Gerardina Trovato segédletével gyönyörködteti a lelkivilágunkat a művész úr. Bolondulok azokért a dinamikai finomságokért, amiket bele tudnak vinni ebbe a zenébe. Nagyon tetszik, ahogy a két hang kiegészíti egymást, az ellenpontozás is rendben van.

Vannak kellemesen nyugtató, picit szomorkodós zenék is az albumon; a Per Amore is ilyen, de aztán csak felemelkedik a refrénnel újra és újra… Nekem ez az album rengeteg erőt tud adni, nem is tudom, miért: talán érezni az előadásmódban, hogy mégsem annyira sz*r az élet - ez egy vak énekestől még felemelőbben hat, nem? Főleg, hogyha olyan dalt ad elő, mint az Il Mare Calmo Della Sera vagy a Macchine Da Guerra… Van itt olyan zene is, ami egy kisebbfajta zenei tragédiának is beillik, mint a Caruso. (Nem a zene a borzalmas, hanem egy tragédiát fest le zeneileg, érted… :) )

Sok a zongora és ezt szeretem. Igen kifejező hangszer jó kezekben, sok, nagyon sok dinamikával, a hangterjedelme, a lehetséges játékmódok… egyszerűen kell. Ennyi.

A Vivo Per Lei-t és a La Luna Che Non C’e-t is nagyon szeretem, de ha valami különlegesre vágysz ebben a stílusban, akkor hallgasd meg a Rapsodia-t. Közel érzem a tökéletességhez (mondjuk jobban örülnék egy picit akusztikusabb zongorahangnak, de ezt valószínűleg nem Bocelli b@szta el…) A Con Te Partiro / Time To Say Goodbye-t rádióból lehet ismerni (elvileg). De számomra a Miserere nagyobb gyöngyszem… itt mindig elgondolkodom, hogy jön ki egy emberből ilyen hang? Nem hinném, hogy bárki is csak úgy le tudná énekelni. Hogyha ezt én élőben hallottam volna… Mindig felemel, erre van kitalálva. Végülis Pavarotti is megmondta: “Hallgassátok meg Andrea-t, ahogy a Miserere-t énekli - senki sem csinálhatja jobban.”