Egy alaposan kidolgozott gyöngyszem: Clark - Body Riddle

Clark - Body Riddle borító
Clark - Body Riddle borító

Körülbelül hetek (ha lassacskán nem hónapok…) óta várja szegény Body Riddle, hogy végre megírjam róla ezt az ajánlót nektek, úgyhogy lássunk is neki!

Először is egy pár szót arról, hogy mégis mit várhatunk Clark-tól ezen az albumon. Ez is olyan zene (ismételten), ami igazán megérdemli azt, hogy komolyabban leülj és elkezd kóstolgatni. Ha rászánod magad, az, amit talán a leggyorsabban észre fogsz venni, az a hihetetlen mértékű dinamizmus, amit Clark belepakolt. Van, hogy nagyon megnyugtató, akár már kifinomultan szép az, amit csinál. De ezen felül eléggé sokrétű; tud játékos, elegáns, virtuóz, őrült is lenni, mindig ott van a kérdőjel, hogy mi jöhet még ezután…? Ő az az ember, akiről érzed, hogy pontosan ugyanakkora nehézséget jelentene neki füstösen jazz-es dolgokat csinálni, mint ipari szintű zúzdát - semekkorát…! Ez a változatosság a hangképében is jelentkezik, szemtelenül keverednek az akusztikus minták a mindenféle analóg hatású dolgokkal, bőségesen mért torzulás és nagyon szépen kimért terek jönnek szembe, ahogy elkezded hallgatni a lemezt.

A Body Riddle bővelkedik olyan technikai megoldásokban, amiről külön is érdemes egy-két szót ejtenem. Az egyik érdekesség a számok közötti, vagy akár számokon belüli váltások: Clark még a nagyobb váltásokat is hihetetlen lazasággal viszi keresztül. A dinamikákat, kontrasztokat elég szépen megkapjuk az arcunkba, rengeteget tud alakulni egy-egy hangszer hangja azért, hogy vigyen minket valahova. Ahol kell, ott még játékhangszer-kategóriájú eszközök is be vannak vetve a mindenféle ismerős zajok: óraketyegés, ajtónyikorgás stb. mellé, a nem annyira hagyományos ritmikákról (lásd: Matthew Unburdened) nem is beszélve. Ebből is jól lehet érezni, hogy ezen a lemezen bizony minden játszott ;)

Miután meghallgattam párszor a Body Riddle-t, felmerült a kérdés, hogy mégis ki ez a Clark? Találtam róla egy pár érdekességet, amit most meg is osztanék. Először is, az úriember neve (meglepő módon) Chris Clark. Nem mellesleg egy dobosról van szó, ezen az albumon is elég sokat lehet hallani a játékát, persze szanaszét darabolva és gyötörve :D Ezen felül még egy időben rengeteget zongorázott is, találtam is egy vicces interjút ezzel kapcsolatban, ahol erről is, meg sok más dologról is beszél. Egyébként az az anekdota járja az emberünkről, hogy anno azt mondta neki a zenetanára: felhagy minden vele kapcsolatos reménnyel, ha kiderül Clark-ról, hogy tényleg vett egy dobgépet… Hát, végül csak megvette, aztán a zenetanár “legnagyobb örömére”(?) 2001-ben kijött az első albuma is, majd 2006-ban ez a lemez is megjelent (a Warp Records-nál, nem mellesleg.) Ha jobban utána szeretnél járni az emberünknek, a következő hivatkozásokon megteheted:

Most jönne az a rész, hogy ajánlok egy pár számot a lemezről, de igazán azt se tudom, hogy mit emeljek ki… Na, azért nem kell félteni, bőven van ötletem :) Van itt egy háromszámos kombó, ami egyből felkeltheti az érdeklődést: Springtime Epigram - Herzog - Ted. Ebből a Springtime Epigram egy viszonylag kellemes és nyugodt, de valahol mégis izgatott atmoszféra, amire valaminek jönnie kell… és jön is, nem más, mint a Herzog, a kiskedvencem erről a lemezről. Olyan a trekk, mint egy vihar, iszonyatos energiák szabadulnak fel benne; egyre komolyabban törik el, torzul szét, hogy még erőteljesebb legyen. Az külön bejön nekem, hogy a vezér-szintit mennyire komolyan irányítása alatt tudja tartani Clark, némi képzavarral élve már-már megcsillan a hangja. Ez után az awesomeness után durran be a Ted, ami talán a legismertebb zene a Body Riddle-ről, mondhatni a leginkább jókedvűnek is. Nem egyszerű már eleinte sem, de a végén jön egy átvezetés, ami a kedvencem benne. Ott van az, hogy hallgatás közben feladjuk azt, hogy mentálisan kövessük a történéseket és ráhagyjuk Clark-ra, hadd csináljon, amit csak akar :D

Ez az előbb említett átvezetés a Roulette Thrift Run-ba visz minket. Itt már erősen kezdünk az őrültség kategória felé sodródni, de nagyon jól áll neki a dolog, nem tudok nem bólogatni rá, főleg ott, ahol az elvileg emberi(?) származású hangok vannak bemintázva.

Később jönnek még ilyen számok is, mint a Dew On The Mouth, amiről nekem speciel a Telefon Tel Aviv ugrik be… Mivel ez egy viszonylag nyugis szám volt, megintcsak várható, hogy eltörik valahol valami Clark-ban, ez a Matthew Unburdened-ben be is következik: bejön szépen a maga némileg instabil, dülöngélő ritmikájával, rengeteg torzulással, közben hátul lebeg valami kis zongora. Ahogy haladunk előre, egyre lazább, kezd lenyugodni, megszépül.

Lenne még bőven miről beszélni ezzel a lemezzel kapcsolatban: nagy utazás ez a Body Riddle, érdemes időről időre nekiállni. Egész biztos vagyok benne, hogy fogsz még azon kívül is egy csomó érdekességet találni benne, amiket írtam - van miből csemegézni, úgyhogy hajrá! :)