Helios - Unomia

Helios - Unomia borító
Helios - Unomia borító

Időről időre összefutok olyan albumokkal, amik mindent megtesznek azért, hogy a lehető legtöbb időt töltsék velem együtt. Helios Unomia albuma, amiről most fogok írni egy pár sort, szintén ilyen: meghallgatod egy párszor, aztán ott marad veled, sokszor napokkal később visszhangzik a fejedben egy villanásnyira, csak azért, hogy ezután ismét visszatérj hozzá.

Az egész album felfogható egy utazásként, vagy hogy is mondjam: inkább egy utazásról készült “képeskönyvként”. Szakadásoktól mentes, de ugyanakkor komoly hangulatváltozásokon megy keresztül, sokszor egészen rövid idő alatt. Sodródunk a hangulatok között, vannak mosolygós részek, de összességében az Unomia inkább melankolikus érzetű, semmint egyértelműen boldog - ezen az albumon egyik pillanatról a másikra be tud borulni az ég.

Megvallom őszintén, hogy ezelőtt egyáltalán nem ismertem a Helios-t, ami egy Keith Kenniff nevű úriember művészneve. Keith-ről előljáróban annyit kell tudni, hogy 2004 óta igazán aktív (ekkor jelent meg ez az album) és 2006-ban szerzett BA-t a Berklee College of Music-on. Kismillió más dologgal is foglalkozik, mint a Helios, például van több zenekara, klasszikus(abb) beütésű zenéket szerez és ad elő Goldmund néven és számtalan reklámhoz használták fel a zenéit. 2010-ben label-t alapított Unseen néven. Weboldala: http://www.unseen-music.com/

Ez a lemez a Merck kiadónál jött ki, ahol számtalan érdekesebbnél érdekesebb lemez van még, amin végig kéne rágnom magam… :) A Merck 2000 januártól 2006 végéig adott ki lemezeket aktívan, ezekből a lemezekből jött szembe velem ez a kis gyönyörűség.

Jópár korábbi élményemet juttatta eszembe ez az album “útközben”, például a következőket:

  • Murcof-ot a klasszikus hangszerek használata meg a hangulat miatt. Murcof persze másfelé veszi az irányt, sokkalta beborultabb, de valamiért az az érzésem, hogy ők kifejezetten megértenék egymást, ha találkoznának…
  • A Biosphere-t azért, mert a hangkörnyezetben bőven vannak közös vonások, lásd Substrata.
  • Neo - Kontroll OST is beugrott egy szám erejéig: a Two Mark-nál volt egy komoly átérzésem.
  • Milky Globe és tsai.-féle Sun Spots EP: az egyik számnál (Suns That Circling Go - erről majd írok később) kifejezetten az jött le, hogy össze kéne ismertetni a Lava Flow-val…
    Keith nagyon jól bánik mindenféle hangzásbeli eszközzel. Van itt a majdhogynem teljesen akusztikus zenétől kezdve a kültéri felvételeken keresztül minden, ami épp kell a kívánt hatás eléréséhez. Akik ismerik a zenei ízlésemet, azok tudják, hogy sokszor az atmoszférákat keresem a leginkább: na itt megkaptam a betevő adagomat. Nagyon alaposan ki van dolgozva ez az album mind hangzások, mind ütemek terén (sokszor nagyon finom kis mikro-ritmikák jönnek szembe). Amit külön ki szeretnék emelni, az az, hogy a zenék egy teljesen tervezett, megfontolt módon kerülnek be hangkörnyezetekbe - Helios még a teret is úgy manipulálja, hogy kihozza a bele helyezett zenékből a lehető legtöbbet.

Nehéz erről az albumról bármit is kiemelni, mert a számok zenei minősége egyenletesen nagyon magas, nem szívesen hagynék ki semmit…

  • Velius: egy nagyon kedves kis zenécske, lágy csilingelés visszhangzik egy stabil, nyugodt lüktetés felett. Ez “fűti be” az albumot, ez próbál meg felkészíteni az előttünk álló utazásra.
  • Cullin Hill: fényes, visszhangos dallamok, kültéri felvételek, kicsit olyan, mintha magát a tavaszt próbálta volna Keith belezsúfolni egy 1:19 hosszú hanganyagba, nem kis sikerrel!
  • Nine Black Alps: ezt a számot vezette fel nekünk a Cullin Hill - kapunk egy erősen kisugárzó, tág, fényes dallamteret egy nagyon aprólékos ritmikájú alap felett. Már pont beleszoknánk a sok jóságba, amikor “hirtelen”…
  • Homero Hymnus: az egész album egyik leggonoszabb zenéje, tulajdonképpen egy nagyon lassú dráma. Baljóslatú zene, igazán jól passzolna valami összeesküvés-elmélet mellé egy megfelelő filmbe ;) Amikor először hallottam ezt, kicsit úgy voltam vele, hogy “miért? Miért kellett ez éppen ide?” Keith többet akar mondani nekünk annál, minthogy minden szép és jó, itt helyrepakolja a dolgokat és nem alapvető szintű kontrasztot épít, hogy jöhessen az egyik nagy dobás.
  • West Orange: ez az egyik szám, amit mindenki megemlít az értékelésekben és nem véletlenül. Körülbelül egy szóló zongoradarabról van szó, de mesterien kivitelezve az első ötlettől kezdve az utolsó felvételbeli részletig. Egy erősen antik hatású zongora az összes nyikorgásával, zörejével együtt profin rögzítve nyúlik el a térben minimális háttérhangzások felett. Magáról a zongorajátékról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, Keith olyan finoman bánik a dinamikával, amennyire az csak lehetséges. Sokszor, miközben ide értem az albumban, azt vettem észre, hogy még levegőt is alig merek venni, nehogy megzavarjam ezt a törékeny kis hangzást… Muszáj is megmutatnom, úgyhogy halljuk:
  • Two Mark: ott folytatjuk, ahol a Homero Hymnus abbamaradt. Mint ahogy azt fenn már írtam, engem kicsit a Neo-féle Kontroll OST-re emlékeztetett ez a hangulat a maga lépkedős, elmélkedős, korántsem jókedvű ábrázolásával.
  • Light House: igazán kísérteties hangulattal induló, de mégis pozitívan oldódó szám a korábban már említett zongorával és egy nagyon minimál gitárral a háttérben.
  • Suns That Circling Go: erről írtam fenn, hogy róla a Sun Spots EP jut az eszembe, pontosan ugyanolyan módon ráz is a hideg tőle. Pár elnyújtott hang csak, egy különleges térben rezonáltatva. Nem is tudom, ezek a hangok olyan funkcióval működnek, mintha egy végtelen katedrális nemlétező orgonájából jönnének ki.
  • Buldir: újra itt a zongora, most már nagyon kedvesen és pihenősen, a tengerpartról köszön vissza. Elvész a hullámok zajában, hogy aztán a Luek pár gondosan megválasztott hangképpel lezárhassa az albumot.
  • Bónuszként a Nyckel-t dolgozza újra nekünk Loess, hogy egy változó hangulatú, pozitívan induló, de mégsem teljesen kellemes hangulatú számmal érjen véget a lemez.

Elég komolyan felépített utazás ez az egész lemez, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen visszhangja volt az Unomia-nak. Az igloomag-nak James Knapman írt egy értékelőt róla, ebből idéznék két gondolatot (némileg szabad fordításban):

[Hasonlítja a Biosphere munkáihoz:] “…az Unomia hasonló módon szentel figyelmet a finom, atmoszférikus részleteknek, olyannyira, hogy képes hangokkal leírni egész tájképeket.”

“Ne hallgasd háttérzeneként az Unomia-t, miközben mással foglalkozol. Soha. Az Unomia ennél több tiszteletet és figyelmet érdemel. Ülj le egy jól elkészített ital mellé egy hosszú nap után, lazíts és hallgasd végig az Unomia-t az elejétől a végéig megszakítások nélkül. Csodálatos élményben lesz részed.”

Ennél jobbat én sem tudok ajánlani.

Ez egy olyan lemez, amit akkor érdemes hallgatnod, amikor egy kis felszabadulásra vágysz, arra, hogy a zene helyrehozzon benned dolgokat. Meg tudja oldani, nem okoz gondot neki, hogy ápolgasson. Az Unomia nagyon magasra tette a lécet mind gondolatvilágilag, mind minőségileg, de nem fogsz csalódni benne. Nagyon sok tartalom van benne, pont ezért komolyan oda kell rá figyelni: cserébe olyan élményt ad, mint kevés másik album. Rengeteget lehet gondolkodni rajta, viszont nem kell nagyon “erőlködni rajta”, hogy élvezhesd - kézenfog majd, szépen és fokozatosan vezet rá arra, amit mondani akar. Nyugodt szívvel merem ajánlani: ez is egy olyan, különleges kis lemez, amire nagyon sokáig emlékezni fogok.