Beszámoló: Nathan Fake - Hard Islands

Nathan Fake - Hard Islands borító
Nathan Fake - Hard Islands borító

Vannak olyan régi tartozások, amiket ideje letudnom végre. Ilyen ennek a beszámolónak a megírása is. Mégiscsak egy nem hétköznapi lemezről van szó, így el kell mondanom nektek, hogy milyen gondolatokat keltett bennem. A Drowning In A Sea Of Love után - azt hiszem, érthetően - elég magasak voltak az elvárásaim (az ugyanis az elmúlt pár év legnagyobb kedvencei közé beírta magát).

Kicsit talán félve is álltam neki elsőre Nathan fél óránál alig hosszabb hanganyagának végighallgatásához, de aztán a Turtle eloszlatott minden kételyt. Igazán vaskos, zajos, szanaszét editált zenéről van szó, de számomra az igazi hatékonysága nem is ebben, hanem a hangzásában rejlik. Nagyon jól “belefekszik” a térbe. Őrültebbeknek megemlíteném, hogy ez egy akár játszható tétel is lehet.

A Basic Mountain sem nevezhető egyszerű trekknek. A szokásos kategorizálások itt nem működnek, nem is lenne értelmes bármi ilyesmivel próbálkozni: egy kellemesen mosolygós, felemelő kis muzsikáról van szó, ami torzítástól nem mentes :) [Az az elhangolós dolog olyan 4 perc tájékán azért nekem is fájt.]

Van igazi gyöngyszem ezen a lemezen (is). A Turtle persze, hogy tetszett, nagyon is úgy lett kitalálva, hogy ne lehessen ellene kifogásom, de az igazán kellemes csalódást azt hiszem, a Castle Rising okozza. Talán azért, mert végre sikerül Nathan barátunknak egy számba nagyjából belezsúfolni mindent, amit tud. Van itt az elején egy kellemes kis dallamocska, ami már-már “Kompakt-féle ambient-ekből szabadultam” hatást kelt; kap maga mellé egy kellőképpen szétszedett loopot; ezután egy váltással meglátogatja a Turtle-t, hogy letesztelje, vajon a szintetizátorokban van-e eléggé rezonáns filter- megnyugtatok mindenkit, akad. Az ötödik perc tájékától kap egy kis pihenőt, de csak azért, hogy egy még őrültebb hangzásképbe mehessen át. [A vége sem normális, mondhatni magyarázat nélküli.]

Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy Nathan kifejezetten élvezetét leli az egy-két szintis, dob nélküli, “csak úgy” alapon összerakott vázlatszerű dolgokban - ezt már a Drowning Bawsey trekkjén is tapasztalhattuk, az ő testvérét ismerhetjük meg a Curlew személyében.

Nem minden veszély nélküli ez a lemez amúgy. A Narrier-nek sikerült felidéznie a Milky Globe-os emlékeket (igen, a Sun Spots-ra gondolok), ez teljesen az a vonal, csak valahogy még súlyosabb és durvább lett az egész, egyszóval erős. Tényleg veszélyes, főleg utolsó előtti zeneként…

Utolsóként a Fentiger maradt. Ennek a számnak az eleje az, ami szerintem megvalósítja a “hogyan jammel Nathan Fake, amikor senki se hallja” alapesetet, némi egészséges hétköznapi őrültségért nem kell messzire mennie, ezt egyértelműen hallhatjuk itt is. Mindezt egész barátságos és (legalábbis számomra) hallgatható formában teszi. A trekk kb. 2/3-ánál szépen átviszi az egészet egy jóval éteribb hangulatba, amivel fel is teszi az album végére a pontot.

Őszintén szólva csak reménykedni tudtam benne, hogy Nathan valami hasonló színben tűnik fel ezzel az albummal. A Drowning nem volt egy hétköznapi album, ezután egyáltalán nem lehetett valami könnyű feladat előrukkolni bármivel is. Mindenesetre sikerült megtartania és tovább is fejlesztenie azt a légkört, de ugyanígy megtalálhatod ebben a lemezben azt a frissességet, amitől egyediek az ő munkái, úgyhogy szívből ajánlom.