Zongora és kevésbé racionális dolgok

Tegnap, miközben egy zongorakoncerten ültem, elgondolkodtam rajta: miért van az, hogy jópár fergeteges technikájú művész előadását nem annyira tudom élvezni?

Aztán, ahogy figyeltem a zongora hangját, füleltem, ismét felfedeztem, amit már rég tudtam. Valahogy olyan "üres" volt néha a hang. Percről percre, témáról témára változott, hogy mennyire volt üres, de valahol kifejezetten üresnek éreztem. Persze maga az előadás fergeteges volt, remek technika, pontosság, jól eltalált dinamikák, jó műsor; egyszóval minden adva volt, de a hangból akkoris hiányzott nekem valami. Tudom saját tapasztalatból, hogy a zongorával nem volt, nem lehetett baj - hiszen a Fazioliról van szó…

Bizonyos szempontból tekintve olyan benyomásom volt, mintha a frekvenciatartományban valahol az alsó-középső tájékon lett volna egy jó nagy lyuk. Persze ez lehetetlen, az akusztikai körülmények nem nagyon változtak, eléggé furcsa is lenne, de én akkor így éreztem.

Adrival beszélgettem és egyből meg is született a megfejtés. Nem tudom, hogy hogyan lehet az, hogy ezt ennyire lehet érezni, de a tudatos intonáció művészi szinten egyszerűen NEM ELEGENDŐ. Valahonnan egészen mélyről kell játszani és csak akkor jön ki az a hang a zongorából úgy, ahogy ki kell jönnie. Persze enélkül is lehet egy koncert remek… de ez az, ami nekem azt a pluszt adja; ettől vesz körül a zene, ettől érzem úgy, hogy valójában nem csak kívülről, hanem belülről is hallom. Ez az, amitől az emberek akaratlanul is a játékosra figyelnek…

Ha zongorázol és véletlenül idetévedtél, remélem, ez segít majd egy picit abban, hogy jobb lehess. Mondtam már igen nagy embernek is: a zene egy folyam. Nem bennünk kezdődik és nem is bennünk ér véget, mi csak köztes láncszemek lehetünk… Keresztül kell folynia rajtunk. Ez a dolga…