Vissza az alapokhoz: BT - ESCM

"Fire in the sky… " Ez is egy kiindulási pont volt. Nekem és talán sok más embernek is… Összetalálkozott pár kultúra és létrejött a varázslat a maga egyszerű, mégis kíméletlen módján. Természetességgel épült be a méltó helyére a zenében. Biztos vagyok benne, hogy a maga módján jelentős lépés volt ez is az elektronikus zene történetében.

A Firewater-ről mit mondjak? Túlságosan is beszédes hozzá. Már ebben a kilenc percben is előkerül néhány olyan zenei ötlet, technikai megoldás, ami megismételhetetlenné teszi ezt az albumot. Például a vonós rész a végén, ami a maga módján előkészíti az Orbitus Teranium-ot. Itt olyan gondolatok jutnak az eszembe pl., hogy ebben a fajta zenében az a különleges, hogy az alkotóelemek már eleve tökéletesek, mégis folyamatosan új "megvilágítást" kapnak a folyamatosan változó zenei környezetnek köszönhetően. Nem feltétlenül kellett BT-nek a spanyolviaszt újra feltalálnia; "egyszerűen" minden a helyén van. A legnagyobb break kellős közepén a lefelé haladó zongorafutam is. Az én zenei életemben (és talán nem vagyok ezzel egyedül) itt tört a felszínre először a glitch. Gondolom annak, aki rááldozott az életéből pár órát, hogy végighallgassa figyelmesen az ESCM-et, nem kell kiemelnem, mennyire energiától duzzadó, életteli ez az egész…

Most hajlik át szépen a zene a már-már klasszikus Flaming June-ba. Nem kevés ponton ráz ki a hideg. Az a szép ebben, hogy itt még ezt nem lehetett hatásvadászatnak hívni… pedig itt is kaptunk az arcunkba négynegyedet meg egyáltalán: trance-t rendesen. Csak ez még annak is más volt. Minden egyes pillanatban érzed, hogy közelít egy új cél felé, aztán azt megtalálva egy pillanatig kiélvezi, majd halad tovább előre. Nem unalmaskodik, nem vesz elő megunt részeket újra. Egyik kedvenc pillanatom, amikor egy picit (nem elhanyagolható mértékben :D ) megőrül és úgy 5:30 körül egy picit újradolgozza a témát; innen kezd a vége felé érni. Persze csak azért, hogy átadja a helyét a következő kis csodának; de még előtte belekóstol egy másik, d'n'b-hez közelítő ritmikájú értelmezésbe is…

Lullaby For Gaia. Még itt tisztázom: nekem világéletemben semmi bajom nem volt a popzene hatású dolgokkal, amennyiben úgy vannak kidolgozva, mint EZ. Itt minden megfér mindennel, összhangban vannak; nem kiált egyik szólam sem, hogy "unalmas vagyok", hogyha a szövegre figyelsz, nem hallod azt, hogy "ne figyelj, ezt már ezerszer hallottad máshol". Mindenesetre ez a maga korában még nem volt popzene, de tökéletesen megfelelt arra a célra is. Tényleg a Robert Miles - Children szindrómája picit. (Akkor érdekelt vajon valakit, hogy miért úgy keletkezett az a zene? Lehet, hogyha nem hal meg egy ember, akkor nem is ismerjük a Childrent ma…)

Vannak olyan zenék (mindig, mindenkinél), amit az első pillanatban nehéz felfogni olyannak, amilyen. Én valamiért így jártam a Memories In A Sea Of Forgetfulness-szel. Ma mindenesetre már ez is kellemesen vesz körbe a melankolikus vokáljával. De ez azért hihetetlen: csak annyi energiát kapsz, amennyi kell. Dinamikus az egész, de nem esik szét, pedig elég gyors is…

Aztán persze a Solar Plexus. Itt kezdtem először komolyabban kételkedni, hogy vajon értem-e ezt a fajta agyműködést. Azóta persze rájöttem, hogy esélyem sincsen :D Gitáros vadulásokat sokan tudnak csinálni, na de nem egy ilyen elektronikai alappal! Nem egy ilyen album kellős közepén! Nem úgy, hogy 2:40 után átvált egy kedves kis zongorás, vokálos megoldásba… meg ez a zongoraszóló a végén? Honnan? … és megy át a Nectarba.

Nectar. Itt megint lehet elkezdeni gondolkodni, hogy vajon a maga korában (érted :)) milyen hatást váltott ki ez a zene. "The love can only flow." Hát igen. A maga arpeggiojával, dobjaival és gitárjaival együtt. A kiteljesedés pontja itt 5:03. Tisztára kész, hogy minden alatt ott van az a jellegzetes 303-szerű hang (ugyan nem tudom, hogy tényleg az-e? …)

Az igazi "top hit" a maga millió (át)értelmezésével együtt - a Remember. Ez alaphelyzetben (a BT-remixek külön bejegyzést érdemelnének) egy békés kis zene, ami néhol fogja magát és elszabadul. Főleg, amikor BT beletép a húrokba is egy-egy rendesebbet. A végén egy vonós-rész teszi teljessé a számot, de mivel ezt muszáj ismerned, nem fecsérlek rá több szót :))))

Itt jön az egyik kisfavoritom - a Love, Peace and Grease. Lehet ezt hívni sok mindennek, slágerbréknek meg hasonlóknak, de teljesen jó és remekül felold.

Az album végét a Content adja. Remek összefoglalás, felteszi az i-re a pontot… kb. csak zongora kezdés, aztán trance-es vezetés és break váltakozik jól. A végére még kapunk egy kis meglepit is: Flaming June, most viszont erősen instrumentális átiratban. (Jó éjszakát gyerekek.)